Bruno Bettelheim

PIROSKA ÉS A  FARKAS[1]  

   

Egy bájos, „ártatlan” kislányt lenyel a farkas – ez a kép kitörölhetet­lenül belevésődik az ember agyába. A „Jancsi és Juliská”-ban a boszorkány csak készült felfalni a gyermekeket; a „Piroska és a farkas”-ban mind a nagymamát, mind a kislányt valóban lenyeli a farkas. Akár a többi tündérmese, a „Piroska és a farkas” is több változatban létezik: a legnépszerűbb közülük a Grimm-féle, amely­ben mind Piroska, mind a nagymama újjászületik, a farkast pedig utoléri a jól megérdemelt büntetés.

De a történet először Perrault-nál bukkan fel. Angol nyelvterü­leten „Little Red Riding Hood” („A piros csuklyás kisleány”) címen ismeretes, bár sokkal jobban illik a meséhez a „Piroska és a farkas” cím, melyet a Grimm testvérek adtak neki. Mint azt Andrew Lang, a tündérmesék egyik legtájékozottabb és legérzéke­nyebb szakértője megjegyzi: Igaz, hogy ha a „Piroska és a farkas” minden változata úgy végződne, mint a Perrault-féle, nem is lenne érdemes foglalkoznunk vele.[2] És a Piroska-történet sorsa valószínűleg csakugyan a feledés lett volna, ha a Grimm testvérek fel nem dolgozzák: az ő változatuk aztán az egyik legnépszerűbb tündérme­sévé vált. De mivel a mese először Perrault-nál bukkan fel, elsőként az ő változatát tárgyaljuk, és tisztázzuk, mi az, ami nem kielégítő benne.

Perrault meséje is úgy kezdődik, mint a többi közismert változat. Elmondja, hogyan készített a nagymama egy kis piros csuklyát (vagy sapkát) az unokájának, és hogy ettől kezdve mindenki Piros­kának hívta a kislányt. Egy nap Piroskát elküldte az édesanyja, hogy vigyen ennivalót beteg nagyanyjának. A kislánynak egy erdőn kellett keresztülmennie, itt találkozott a farkassal. A farkas ekkor még nem merte megenni Piroskát, mert a közelben favágók dolgoz­tak. Megkérdezi hát a kislányt, hová igyekszik, az megmondja neki, hogy a nagyanyjához. A farkas erre megtudakolja, hol is lakik pontosan a nagymama, a kislány ezt is elárulja neki. Erre a farkas azt mondja, hogy ő is meglátogatja a nagymamát, és neki is iramodik, a lány viszont le-letér az útról.

A farkasnak sikerül bejutnia a nagyanya házába, mert úgy tesz, mintha Piroska érkezett volna meg; azon nyomban le is nyeli az öregasszonyt. Perrault meséjében a farkas nem veszi magára a nagymama ruháit, egyszerűen csak lefekszik a helyére az ágyba. Amikor Piroska megérkezik, a farkas megkéri, hogy feküdjön mel­lé. Piroska levetkőzik, és bebújik az ágyba. Amikor meglátja, mi­lyen a nagymama meztelenül, felkiált: „Nagymama, milyen nagy a te karod!”; mire a farkas így válaszol: „Hogy jobban megölelhes­selek!” Aztán azt mondja Piroska: „Nagymama, milyen nagy a te lábad!”; mire ezt a választ kapja: „Hogy jobban tudjak szaladni!” Ez a két kérdés-felelet nem szerepel a Grimm-féle változatban; Perrault-nál viszont a jól ismert kérdések a nagymama nagy füléről, szeméről és fogáról csak ezután következnek. Az utolsó kérdésre a farkas azt feleli: „Hogy jobban bekaphassalak!” Alighogy kimond­ta, egy ugrással kint termett a farkas az ágyból, és bekapta szegény kis Piroskát.

Sok más fordításhoz hasonlóan, Langé is befejeződik ezen a ponton. De Perrault művében eredetileg még szerepel egy befejező versike is, amely összefoglalja a történet tanulságát: jól nevelt lá­nyok nem állhatnak szóba mindenféle emberekkel. Ha mégis meg­teszik, ne lepődjenek meg, ha jön a farkas, és felfalja őket. Ami pedig a farkasokat illeti, sokféle van belőlük; de mind közül a nyájas farkasok a legveszedelmesebbek, különösen azok, amelyek követik a fiatal lányokat az utcán, sőt még a házba is bemennek utánuk. Perrault nemcsak szórakoztatni akarta olvasóit; minden egyes me­séjével egy meghatározott erkölcsi tanulságot kívánt megtanítani, így érthető, hogy a meséket ennek megfelelően alakította át.[3] Ezál­tal sajnos a tündérmeséket jelentésük nagy részétől megfosztotta. Az ő változatában senki nem figyelmezteti Piroskát, hogy ne késlekedjék a nagymama házához vezető úton, sem arra, hogy ne térjen le a helyes útról. Perrault változatában az se világos, miért kell a nagymamának is pusztulnia, holott ő semmi rosszat nem tett.

Perrault-nak ez a meséje azért veszít olyan sokat a varázsából, mert túlságosan is nyilvánvaló: nála a farkas nem egy ragadozó állat, hanem metafora; így az olvasó képzeletének nem sok dolga marad. Az effajta leegyszerűsítés és nyíltan kimondott erkölcsi tanulság a tündérmeséből tanmesét csinál, melyben a szerző sem­mit nem sejtet, hanem mindent kimond. Perrault-t annyira magá­val ragadja a történet tanulságának racionális megfejtése, hogy minden a lehető legegyértelműbb nála: a lány például levetkőzik, és a farkas mellé fekszik; a farkas azt mondja, azért van erős karja, hogy jobban megölelhesse; Perrault semmit nem bíz tehát az olvasó képzeletére. És mivel e célratörő és nyílt csábítással szemben Piros­ka nem próbál sem elmenekülni, sem ellenállni, vagy nagyon osto­bának kell lennie, vagy maga is azt akarja, hogy elcsábítsák. Egyik esetben sem olyan mesealak, akivel azonosulni lehetne. Ezek a részletek egyszerűen „bukott nőt” csinálnak Piroskából, a naiv, vonzó fiatal lányból, akit rávettek, hogy ne törődjön anyja intelmei­vel, ehelyett töltse inkább kellemesen az idejét; ezt az időtöltést azonban a lány – tudatosan legalábbis – ártatlannak véli.

A gyermek számára hasznavehetetlenné válik a mese, ha valaki részletesen elmagyarázza neki, mi belőle a tanulság. Perrault azon­ban még ennél is rosszabbat tesz: valósággal belésulykolja a tanul­ságot az olvasó agyába. Minden jó mese jelentése többszintű; és azt csak a gyermek maga tudhatja, egy adott pillanatban az ő számára melyik jelentés a fontos. Ahogy nő, a gyermek egyre több új oldalát fedezi fel ezeknek a jól ismert meséknek, és ez megerősíti abbéli meggyőződésében, hogy valóban fejlődött szellemileg, hiszen ugyanabból a történetből most sokkal többet ért meg, mint koráb­ban. De ez csak akkor következik be, ha a gyermeknek nem magya­rázzák el didaktikusan, hogyan kell értenie a történetet. Csak akkor jelent igazán sokat a gyermeknek, hogy felfedezte egy mese jelenté­sét, amely korábban rejtve volt előtte, ha ez a felfedezés spontán és intuitív módon történik. E felfedezés hatására a mese valamiből amit a gyermeknek átadnak, olyasvalamivé lesz, amelyet részben ő maga teremt a saját maga számára.

A Grimm testvérek – tőlük teljességgel szokatlan módon – két változatát is közlik a Piroska-történetnek.[4] A hősnőt mindkét vál­tozatban Piroskának hívják, mert „A kislánynak annyira tetszett a piros bársony sapka, hogy mindig ezt hordta...”

Akárcsak a „Jancsi és Juliská”-nak, a „Piroska és a farkas”-nak is központi motívuma a fölfalatás veszélye. Egyes alapvető pszicho­lógiai állapotok, bár minden egyes egyén fejlődése során bekövet­keznek, a legkülönbözőbb emberi sorsokat és személyiségeket hoz­hatják létre, attól függően, milyenek az egyén egyéb tapasztalatai, és hogy értelmezi őket. Hasonlóképpen: a mesékben minduntalan felbukkanó néhány alaphelyzet az emberi tapasztalatnak egészen különböző oldalait ábrázolhatja; minden azon múlik, hogyan dol­gozza fel a mese az ilyen alapmotívumot, és milyen összefüggésben történik valamely esemény. A „Jancsi és Juliska” arról szól, milyen nehézségekkel és szorongásokkal kell megküzdeniük a gyermekek­nek, mikor kénytelenek leválni anyjukról és megszabadulni orális fixációjuktól. A „Piroska és a farkas” néhány olyan alapproblémá­val foglalkozik, melyeket az iskolás korú leánynak kell megoldania, ha az ödipális kötöttség tovább él tudattalanjában, ami arra indít­hatja, hogy veszélyes helyzetekbe kerüljön, és kitegye magát a csábítás veszélyének.

Mindezekben a mesékben az erdei házikó és a szülői ház volta­képpen ugyanaz a hely, csak éppen a mesehős a pszichológiai helyzetében végbemenő változások miatt másnak és másnak érzi. Odahaza Piroska szüleinek védelme alatt áll: ő a problémák nélküli serdülő, aki egészen jól megbirkózik élethelyzetével. A nagyanya házában azonban – tekintve, hogy a nagyanya maga is gyámolításra szorul – ugyanaz a lány a farkassal való találkozás következményeképpen teljességgel képtelen úrrá lenni a helyzeten.

Jancsi és Juliska, orális fixációjuk rabjaként, habozás nélkül fel­falják a házat, amely a rossz anyát jelképezi, aki magukra hagyta őket (azaz rákényszerítette őket, hogy elhagyják a szülői házat); ugyancsak habozás nélkül égetik meg a boszorkányt, mintha valami táplálék lenne, amit meg kell sütni, hogy megehessék. Piroska már túljutott az orális fixáción, így nincsenek többé romboló orális vágyai. Pszichológiailag óriási különbség van a szimbolikusan kan­nibalizmussá alakult orális fixáció – ami a „Jancsi és Juliska” köz­ponti témája – és aközött, ahogy Piroska bünteti meg a farkast. A „Piroska és a farkas”-ban a farkas a csábító; de ha csak a mese felszíni rétegét vesszük szemügyre, a farkas semmi olyasmit nem tesz, ami ne a természetéből következne: azaz felfal valakit, hogy táplálkozzék. És az is gyakran megesik, hogy az emberek farkast ölnek, bár az ebben a történetben alkalmazott módszer meglehető­sen szokatlan.

Piroska otthonában bőség uralkodik, és ezt Piroska – mivel már régen meghaladta orális szorongását – boldogan megosztja nagy­anyjával: ételt visz neki. Piroska számára a szülői házon túl elterülő világ nem fenyegető vadon, melyen át a gyermekek nem találják meg a hazavezető utat: Piroska otthona előtt egy jól ismert út vezet; erről azonban – inti Piroskát az anyja – nem szabad letérni.

Jancsit és Juliskát akaratuk ellenére taszították ki a külvilágba; Piroska szívesen indul el otthonról. Nem fél a külvilágtól, ellenke­zőleg: felismeri annak szépségét; de éppen ebben rejlik a veszély. Ha a külvilág az otthon és a kötelességek rovására túlságosan is vonzóvá válik, arra indíthatja az egyént, hogy viselkedését ismét az örömelvnek rendelje alá, holott – úgy tűnik – Piroska szülei taná­csainak hatására már feladta az örömelvet a valóságelv kedvéért. Pedig ez a visszatérés veszélyes helyzeteket, találkozásokat teremt­het.

Azt a nehéz helyzetet, amikor az egyén az örömelv és a valóságelv követése között habozik, pompásan ábrázolja a mesének az a jelenete, amikor a farkas azt mondja Piroskának: „Nézd csak, Piroska mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben bizony szed­nék egy szép csokrot a nagymamámnak! Piroska szétnézett: való­ban, a fák alja tele volt szebbnél szebb erdei virágokkal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak, hogy öröm volt hallgatni.” A konfliktus – valaki mást szeretne tenni, mint amit tennie kell -azonos azzal, amelyre Piroskát már a mese elején figyelmeztette az anyja, amikor a lelkére kötötte: „Aztán szépen, rendesen menj, ne szaladgálj le az útról... Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj összevissza a szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj!” Piroska anyja tehát tisztában van vele: Piroska hajlamos rá, hogy letérjen a járt útról, és hogy „összevissza bámész­kodjék”, azaz a felnőttek titkai után kutasson.

Hogy a „Piroska és a farkas” arról a konfliktushelyzetről szól, melyben a gyermek az örömelv és a valóságelv követése között habozik, az is világosan bizonyítja, hogy Piroskának „csak akkor jutott eszébe a nagymama, mikor már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe”. Azaz az örömszerzésre törekvő ösztön-én csak akkor lép vissza a háttérbe, amikor a virágszedés már nem kellemes többé: Piroska csak ekkor ébred rá ismét kötelességeire.[5]

Piroska tehát olyan gyermek, aki nagyon is szembekerült már a serdülőkor problémáival, de érzelmileg még nem érett meg rá, hogy úrrá legyen rajtuk, mert még nem sikerült felszámolnia ödipális konfliktusait. Hogy Piroska jóval érettebb, mint Jancsi és Julis­ka, az is bizonyítja, hogy bármivel találkozik is a külvilágban, kérdéseket tesz fel vele kapcsolatban. Jancsi és Juliska nem csodál­koznak, amikor meglátják a mézeskalács házat; a boszorkányon sem próbálnak eligazodni. Ezzel szemben Piroska ki szeretné deríteni a dolgokat; ez abból is nyilvánvaló, hogy anyjának figyelmeztetnie kell: ne bámészkodjék. Észreveszi azt is, hogy valami nincs rendjén, amikor látja, hogy a nagymama „olyan, de olyan furcsa!...”; de megtéveszti, hogy a farkas beöltözött az öregasszony ruháiba. Pi­roska megpróbálja megérteni a helyzetet, ezért faggatja a nagyma­mát, miért olyan nagy a füle; észreveszi, milyen nagy a szeme, mekkora a keze, milyen borzasztó nagy a szája. E felsorolásban szerepel a négy érzékszerv: a hallás, a látás, az érintés és az ízlelés szervei; a serdülő ezek segítségével igyekszik megérteni a világot.

A „Piroska és a farkas” meséje szimbolikus formában teszi ki a serdülő lányt az ödipális helyzetből eredő veszélyeknek és szabadít­ja meg tőlük, hogy aztán konfliktusmentesen fejlődhessen. Az anya különféle megjelenési formáinak – azaz a jó anyának és a boszorkánynak – jelentősége, amely olyan nagy volt a „Jancsi és Juliská”-ban, itt szinte semmivé zsugorodott: a „Piroska és a farkas”-ban sem az anya, sem a nagymama nem tehet voltaképpen semmit: se hatásosan megfenyegetni, se megvédeni nem tudják Piroskát. Ezzel szemben a férfi alakok rendkívül fontos szerepet játszanak; két ellentétes formában jelennek meg: a veszélyes csábítóéban, aki, ha engednek neki, elpusztítja a jó nagyanyát és a lányt, és a vadászé­ban: ő a felelősségteljes, erős apafigura, aki megmenti a mese hős­nőjét.

Úgy tűnik, Piroska a férfi ellentmondásos természetét próbálja megérteni azáltal, hogy lénye minden oldalát megtapasztalja: az ösztön-én a farkas önző, aszociális, potenciálisan pusztító hajlamait és az én (a vadász) tulajdonságait: az önzetlenséget, felelősségtudatot, megfontoltságot és a rászorulók védelmét.

Piroska alakja mindenki számára vonzó: erényes ugyan, de azért kísértésbe esik, története azzal a tanulsággal szolgál, hogy bármi­lyen szép dolognak tűnjék is, ha az ember mindenkiről jó szándékot feltételez, e jóhiszeműség azzal a veszéllyel jár, hogy tőrbe csalnak bennünket. Ha nem lenne bennünk valami, ami vonzódik a nagy, gonosz farkashoz, akkor nem lenne hatalma fölöttünk. Ezért igen fontos ugyan, hogy megértsük, milyen is a farkas voltaképpen, de még ennél is fontosabb, hogy kiderítsük, mi teszi vonzóvá a mi számunkra. Bármilyen rokonszenves tulajdonság is a naivitás, ve­szélyes dolog, ha valaki egész élete során naiv marad.

De a farkas nem pusztán a csábító férfit jelenti: ő képviseli mindazt, ami bennünk magunkban aszociális, állatias. Piroska, amikor többé nem végzi „szépen, rendesen” a kötelességét – ez lenne az iskolás korú gyermek jellemző erénye –, ismét a korábbi, örömszerzésre törekvő, ödipális kisgyermekké válik. Amikor enged a farkas csábításának, egyúttal arra is lehetőséget teremt, hogy a farkas fölfalja a nagyanyját. Itt a történet a kislány megoldatlanul maradt ödipális nehézségeiről szól, és amikor a farkas végül is lenyeli Piroskát, a lányt megérdemelt büntetése éri utol, amiért olyan helyzetet teremtett, melyben a farkas megsemmisíthetett egy, az anyát jelképező szereplőt. Már a négyéves gyermeknek is feltű­nik, hogy Piroska, amikor a farkas megkérdezi, hol lakik a nagyma­ma, részletesen elmagyarázza neki, hogyan juthat el a házhoz. Mi lehet a célja a magyarázatnak, töpreng a gyermek, ha nem az, hogy a farkas biztosan odataláljon? Csak a felnőttek figyelmét kerülheti el – mivel ők azt hiszik, a tündérmeséknek semmi értelme –, hogy Piroska tudattalanja itt nagyban munkálkodik annak érdekében, hogy a nagymamát elárulja.

De a nagymama sem hibátlan. Egy fiatal lánynak erős anyafigu­rára van szüksége; részben azért, hogy megvédje, részben, hogy legyen egy modell, melyet utánozhat. De Piroska nagyanyját saját szükségletei olyan pontig sodorják, ahol már kárára van a gyermek­nek, mint a mese mondja: „... A világ minden kincsét neki adta volna.” Nem ez az első, és nem is az utolsó eset, hogy a gyermek, akit a nagyanyja elkényeztet, a való életben bajba kerül. Legyen bár anya vagy nagyanya az – ez utóbbi is anya, csak egy generációval „eltolva” –, ha ez az idősebb asszony lemond saját női vonzerejéről, és mintegy „átadja” azt a lányának (a mesében a túlságosan vonzó vörös ruhadarab formájában), ez végzetes lehet a fiatal leány szá­mára.

A „Piroska és a farkas” mind a címben, mind a hősnő nevével hangsúlyozza a vörös szín fontosságát: Piroska nyíltan viseli a vörös sapkát, holott a vörös az a szín, mely az erőszakos érzelmeket – a szexuális természetűeket is – jelképezi, így a vörös bársonysapka, melyet a nagymama Piroskának ajándékoz, a szexuális vonzerő idő előtti átadásának szimbólumaként tekinthető; ezt hangsúlyozza az a tény is, hogy a nagymama öreg és beteg, még ahhoz is túlságosan gyenge, hogy ajtót nyisson. A kicsinyítő képzővel ellátott név (Pi­roska) arra utal, hogy a hősnő éretlen kora a mese egyik legfonto­sabb motívuma. Jelzi, hogy nemcsak a piros sapka volt kicsi, hanem a lány is. Nem ahhoz volt túl kicsi, hogy viselje a sapkát, hanem ahhoz, hogy megbirkózzon azokkal a helyzetekkel, amelyeket a piros sapka jelképez, és amelyeket ő szinte kihív azáltal, hogy viseli a piros sapkát.

A Piroskát fenyegető veszély saját bimbózó szexualitása, mely­hez érzelmileg még nem eléggé érett. Ha valaki lelkileg már elég érett rá, hogy szexuális tapasztalatokat szerezzen, az úrrá lesz a helyzeten, és e tapasztalatok segítik a fejlődésben. De az idő előtt ébredő szexualitás hatásában regresszív: felébreszti bennünk mind­azt, ami primitív, és azzal fenyeget, hogy elnyel bennünket. Az éretlen egyén, aki még pszichológiailag nem kész a szexuális élmények befogadására, de olyan helyzetbe kerül, amely erős sze­xuális érzéseket kelt benne, visszaesik fejlődésének egy korábbi szintjére, és ödipális módon próbál megküzdeni nehézségeivel. Az egyén ilyenkor úgy véli: csak akkor lehet sikeres a szexuális életben, ha megszabadul a tapasztaltabb vetélytársaktól: ezért magyarázza el Piroska olyan gondosan a farkasnak, hogyan találhat el a nagyma­ma házához. Ezzel azonban saját ambivalens érzelmeit is elárulja: a farkast a nagymamához küldi, viselkedésével mintha azt mondaná neki: „Hagyj engem békén; eridj a nagymamához: ő érett nő, és tudja, mit kezdjen azzal, amit jelképezel: én nem tudom.”

A kislány lelkében dúló küzdelem – hogy tudatosan a helyes dolgot szeretné cselekedni, tudat alatt viszont szeretne (nagy)anyja fölé kerekedni – teszi olyan vonzóvá számunkra mind a mesehős­nőt, mind magát a mesét: e konfliktus teszi Piroskát annyira embe­rivé. Ahogy mi is tettük gyermekkorunkban, ha olyan konfliktus­helyzetbe kerültünk, amellyel bárhogy igyekeztünk is, nem tud­tunk megbirkózni, ő is továbbadja a problémát valaki másnak: valakinek, aki idősebb nála, a szülőnek vagy aki a szülőt helyettesíti. De azáltal, hogy megpróbálja megkerülni a fenyegető helyzetet, csaknem áldozatául esik.

Mint már említettük, a Grimm testvérek a „Piroska és a farkas”-nak egy másik, fontos változatát is közlik: bár az voltaképpen csak egy további jelenetet ad hozzá az alaptörténethez. Ebből a változat­ból megtudjuk, hogy nem sokkal később Piroska ismét kalácsot vitt a nagyanyjának, és egy másik farkas ismét megpróbálta rávenni, hogy térjen le az (erény) útjáról. Ez alkalommal a kislány a nagyma­mához sietett, és elmondta neki, mi történt. Ketten együtt aztán bereteszelik az ajtót, hogy a farkas ne tudjon bejönni. Végül pedig a farkas megcsúszik a háztetőn, belepottyan a ciszternába, és meg­fullad. „Meg is érdemelte” – így végződik a történet.

Ez a változat azt illusztrálja, amiről a mese hallgatója amúgy is meg volt győződve, hogy az ijesztő élmény után a lány ráébred: még korántsem elég érett hozzá, hogy elbánjon a farkassal (a csábítóval), ezért hajlandó együttműködni az anyjával. Ezt jelképezi, hogy amint újra veszély fenyegeti, azonnal a nagymamához rohan, és nem próbálja lekicsinyelni a veszélyt, mint a farkassal való első találkozása alkalmával tette. Piroska ezúttal együttműködik a (nagy)anyjával, követi a tanácsát: a kiegészítő történetben a nagy­mama azt mondja Piroskának, töltsön a ciszternába hurkalét; a hurkaszag aztán odacsalja a farkast, és az beleesik a vízbe, ketten így könnyedén elbánnak a farkassal. A gyermeknek tehát arra van szüksége, hogy megbízhatóan együttműködhessen a vele azonos nemű szülővel: így azáltal, hogy azonosul vele és tudatosan tanul tőle, a gyermek sikeresen felnőtté érik.

A meséknek mind tudatunk, mind tudattalanunk számára van mondanivalója, ezért nincs szükségük rá, hogy kerüljék az ellent­mondásokat, hisz az ellentmondások tudattalanunkban békésen megférnek egymás mellett. A jelentés egy egészen más szintjén, ami a nagyanyával történik, egészen másképp is szemlélhető. A mese olvasója joggal csodálkozik: miért nem ette meg a farkas Piroskát rögtön, mihelyt találkozott vele, márminthogy az első adandó alkalommal. Perrault – jellemző módon – látszólag racioná­lis magyarázatot kínál: a farkas ezt meg is tette volna, ha nem félt volna a közelben dolgozó favágóktól. Mivel Perrault-nál a farkas mindvégig a csábító férfit jelképezi, valóban érthető, hogy egy idősebb férfi nem mer elcsábítani egy kislányt, ha látó- és hallótá­volságon belül más férfiak is vannak.

A Grimm testvérek változatában már egészen másként festenek a dolgok: itt a farkas túlzott mohósága magyarázza, hogy miért nem azonnal falja fel a kislányt. „Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg! – gondolta magában a farkas... – De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmben!” De ennek a magyarázatnak nem sok értelme van, hiszen a farkas ott helyben felfalhatta volna Piroskát, és később ugyanúgy megté­veszthette volna a nagymamát, ahogy a mese szerint tette. A Grimm-féle változatban a farkas viselkedése akkor válik érthetővé, ha feltételezzük, hogy először el kell tüntetnie a nagymamát ahhoz, hogy Piroskát megkaphassa. Amíg a (nagy)anya a közelben van, Piroska nem lehet az övé.[6] De amint egyszer a (nagy)anyát eltette láb alól, úgy érzi, megnyílik előtte az út, hogy kiélje azokat a vágyait, amelyeket el kellett fojtania, amíg az anya a közelben volt.

A mese ezen a szinten a leánygyermeknek arról a tudattalan vágyá­ról szól, hogy apja (a farkas) csábítsa el őt.

Amikor a korai ödipális vágyak a serdülőkorban újjáélednek, ugyancsak újraéled a leánygyermek apja iránti vágya, az a hajlandó­sága, hogy elcsábítsa, és az az igénye, hogy az csábítsa el őt. Ekkor a leánygyermek úgy érzi, rettenetes büntetést érdemel az anyjától – sőt talán az apjától is –, amiért apát el akarta venni anyától. A serdülőkorban nemcsak az ödipális érzelmek ébrednek fel újra, hanem más korábbi szorongások és vágyak is.

Az értelmezés egy más szintjén azt is mondhatnánk: a farkas azért nem akarja rögtön felfalni Piroskát, amint találkozik vele, mert előbb ágyba szeretne kerülni vele: azaz kettejük szexuális találkozásának meg kell előznie a lány „felfalását”. Noha kevés gyermek hallott azokról az állatokról, amelyek közül az egyik el­pusztul közösülés közben, a szexuális aktusnak ezek a pusztító aspektusai élénken élnek a gyermeknek mind a tudatában, mind a tudattalanjában, olyannyira, hogy a legtöbb gyermek a szexuális aktust eredendően erőszakos cselekedetnek látja, amelyet az egyik szülő követ el a másik ellen. Azt hiszem, Djuna Barnes erre a jelenségre céloz – hogy a gyermek öntudatlanul egyenlőségjelet tesz a szexuális izgalom, az erőszak és a szorongás közé –, amikor azt írja: „A gyermekek tudnak valamit, amit nem mondhatnak el: tetszik nekik, hogy Piroska és a farkas egy ágyba kerül.” Mivel a „Piroska és a farkas” az ellentétes érzelmeknek ezt a furcsa találkozását ábrázolja, mely olyannyira jellemző a gyermekek sze­xuális sejtéseire, e mese tudattalan szinten nagy vonzerőt gyakorol a gyermekekre, de mindazon felnőttekre is, akiket halványan emlé­keztet gyermekkori borzongató szexuális sejtéseikre és kíváncsisá­gukra.

Egy másik művész is világosan ábrázolta, milyen természetű rejtett érzelmeket kelt ez a történet. Gustave Doré híres meseillusztrációi között van egy, amelyen Piroska és a farkas az ágyban látható. A képen a farkas egészen jóindulatúnak látszik. A lányt viszont – úgy tűnik – óriási erejű, ambivalens érzelmek gyötrik, ahogy a mellette pihenő farkasra pillant. Szemlátomást esze ágában sincs elmenekülni; ehelyett – úgy tűnik – a helyzet valósággal megbabonázza: egyidejűleg vonzza és taszítja. Igen, a lány arcából és testtartásából sugárzó érzelmet leginkább így jelle­mezhetnénk; és a szexualitás és minden vele kapcsolatos dolog ugyanígy valósággal megbabonázza a gyermeket. Hogy visszatér­jünk Djuna Barnes kijelentéséhez: ez az, amit a gyermekek meg­éreznek Piroskával és a farkassal, a kettejük között levő viszonnyal kapcsolatban, de nem mondhatják el, és emiatt tudja ez a történet annyira magával ragadni őket.

Ez a „halálos” érdeklődés a szexualitás iránt – amikor az egyén egyidejűleg éli át a legnagyobb izgalmat és a legnagyobb szorongást – a lánygyermek apja iránti ödipális vágyakozásával áll kapcsolat­ban, valamint ezeknek az érzelmeknek serdülőkori, másféle formá­ban történő újjáéledésével. Valahányszor ezek az érzelmek újra jelentkeznek, mindig újjáéled velük együtt az az emlék is, hogy a lány kisgyermek korában szerette volna elcsábítani az apját, és ugyanakkor szerette volna azt is, hogy apja csábítsa el őt.

Míg a Perrault-féle változatban a szexuális csábításon van a hangsúly, a Grimm testvérek meséjére ennek éppen az ellenkezője a jellemző. Ők a szexualitást sem közvetlenül, sem közvetve nem említik; finoman talán utalnak rá, de végső soron magának a hallga­tónak kell felidéznie a szexualitás képzetét, ha meg akarja érteni a mesét. A gyermek számára ezek a szexuális vonatkozások tudatelőttesek maradnak, és ez így helyes. Tudatosan a gyermek tudja, hogy semmi helytelen nincs abban, ha valaki virágot szed; helytelen viszont, ha az ember nem engedelmeskedik anyjának, amikor pedig fontos feladatot kell elvégeznie az egyik (nagy)szülő kedvéért, aki joggal várhatja el tőle e feladat teljesítését. A fő konfliktus a gyer­mek jogosnak érzett kíváncsisága és a szülő elvárásai között áll fenn. A történet utal rá, hogy a gyermek nem tudja, milyen veszélyes, ha enged ártalmatlannak tűnő vágyainak; tehát tudnia kell e veszély­ről. Sőt arra is figyelmeztet, hogy ha nem tud róla, majd saját kárán fogja megtanulni.

A „Piroska és a farkas” a serdülőben lejátszódó folyamatokat externalizálja: a farkas annak a rosszaságnak a megtestesítője, ame­lyet a gyermek önmagában érez, ha a szülői intés ellenére cselek­szik, ha szexuálisan csábítóként lép fel, vagy olyan helyzetbe kerül, ahol csábításnak van kitéve. Amikor letér az útról, melyet a szülő jelöl ki számára, „rosszasággal” találkozik, és attól fél, hogy ez a „rosszaság” elemészti őt is és a szüleit is, akiknek bizalmával vissza­élt. A mese azonban megnyugtatja, hogy ebből a „rosszaságból” van feltámadás.

Míg Piroska enged az ösztön-én kísértéseinek, és ezzel elárulja anyját és nagyanyját, a vadász nem engedi meg, hogy érzelmei magukkal ragadják. Amikor megpillantja a nagymama ágyában alvó farkast, először az jut eszébe: „Megvagy, vén gonosztevő!... Mennyit kerestelek!”, és első gondolata az, hogy lelövi a farkast. De énje (vagy értelme) az ösztön-én minden biztatása ellenére (vagyis a farkas iránti dühe ellenére) jobb belátásra bírja: a vadász ráébred, hogy sokkal fontosabb megmenteni a nagymamát, mint kielégiteni a dühét azáltal, hogy tüstént lelövi a farkast. A vadász önuralmat gyakorol, és ahelyett, hogy agyonlőné az állatot, óvatosan felvágja a hasát az ollóval, és megmenti Piroskát és a nagymamát.

A vadászt mind a fiúk, mind a lányok igen vonzó figurának szokták találni, mivel megmenti a jót, és megbünteti a rosszat. Minden gyermeknek nehezére esik, hogy a valóságelvet kövesse; éppen ezért a farkas és a vadász ellentétes figuráiban könnyedén felfedezik az ösztön-én és én + felettes én közötti konfliktust, amely saját személyiségükben is jelen van. A vadász viselkedésében az erőszak (hogy felvágja a farkas gyomrát) a legmagasabb rendű társadalmi célt szolgálja (a két nő megmentését). A gyermek úgy érzi, senki nem veszi tudomásul, hogy erőszakos hajlamai konst­ruktívnak is bizonyulhatnak; a történet bemutatja, hogy ez lehetsé­ges.

Piroskát úgy kell kivágni a farkas gyomrából, mintha császármet­széssel jönne a világra; így a mese felidézi a terhesség és a szülés képzeteit is. Ezekkel párhuzamosan a szexualitással kapcsolatos képzettársítások is ébrednek a gyermek tudattalanjában. Hogyan kerül a magzat az anya méhébe? – töpreng a gyermek, és végül arra a meggyőződésre jut: ez csak úgy történhet, ha az anya lenyel valamit, mint azt a farkas tette.

Miért beszél a vadász úgy a farkasról, mint „vén gonosztevőről”? Miért mondja, hogy már régen keresi? A mese a csábítót farkas alakjában jeleníti meg, azt a személyt pedig, aki lányokat, különö­sen igen fiatal lányokat elcsábít, a köznyelv általában „vén gonosz­tevőnek” nevezi, ma éppúgy, mint a régi időkben. Más szinten a farkas a vadász lelkén belüli, elfogadhatatlan hajlamokat is jelképe­zi; alkalmanként mindnyájan beszélünk a bennünk lakó „állatról”, vagyis az olyan viselkedésről, amikor az ember erőszakosan vagy felelőtlenül jár el célja elérése érdekében.

Noha a vadász nélkülözhetetlen szereplő a történet kibontakozá­sában, nem tudjuk, honnan kerül elő, és nem is lép semmiféle kapcsolatra Piroskával: megmenti, ez minden. A „Piroska és a farkas”-ban sehol nem említik az apát: ez rendkívül szokatlan az ilyen típusú tündérmesében. Ez azt sejteti, hogy az apa jelen van ugyan, de rejtett formában. A kislány nyilván számít rá, hogy az apja majd megmenti bármiféle nehéz helyzetből, de különösképpen azokból a bonyolult érzelmi szituációkból, amelyeket a lánygyer­meknek az a vágya idéz elő, hogy elcsábítsa az apját, vagy az csábítsa el őt. „Csábítás” alatt itt az értendő, hogy a lány szeretné arra bírni az apját, hogy jobban szeresse őt bárki másnál, és hogy próbálja meg rávenni a lányt, hogy az is jobban szeresse őt bárki másnál. Most már láthatjuk, hogy az apa valóban jelen van a „Piroska és a farkas” mesében, két ellentétes formában: egyrészt mint farkas, amely a leánygyermeken elhatalmasodó ödipális érzel­mekkel járó veszélyek kivetítése, másrészt mint vadász, védelmező és megmentői szerepben.

Bár a vadász szeretné azonnal agyonlőni a farkast, mégse teszi. Megmenekülése után magának Piroskának jut eszébe, hogy töltsék meg a farkas gyomrát kövekkel, és a farkas, miután „...nemsokára fölébredt..., odébb akart állni, de ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott, elterült, és kiadta a páráját”. Fontos, hogy Piroska legyen az, akinek magától eszébe jut, hogy meg kell szabadulni a farkastól; mi több, tesz is róla, hogy sikerül­jön. Ha a jövőben biztonságban akarja érezni magát, meg kell semmisítenie a csábítót, meg kell szabadulnia tőle. Ha ezt az apa­vadász tenné meg helyette, Piroska sohasem erezné, hogy valóban felülemelkedett gyöngeségén, mivel akkor nem saját maga szaba­dult volna meg tőle.

Jellemző a mesék igazságszolgáltatására, hogy a farkasnak úgy kell meghalnia, ahogy a bűnét követte el: orális mohósága okozza a vesztét. Mivel megpróbált valamit bűnös módon a gyomrába juttatni, büntetésül telerakják kővel a hasát.[7]

Még egy további fontos oka is van, miért nem szabad a farkasnak abba pusztulnia bele, hogy felvágják a hasát, és kiszabadítják belőle Piroskát és a nagymamát. A mese megóvja a gyermeket a fölösleges szorongástól. Ha a farkas belehalna, hogy felvágják a gyomrát – ami a császármetszésre emlékeztet —, akkor a mesét halló kisgyermek attól félhetne, hogy az anya testéből szüléskor kiszakadó gyermek megöli az anyát. De ha a farkas túléli, hogy felvágták a hasát, és csak a nehéz kövek miatt pusztul el, amelyeket utólag varrtak a gyomrá­ba, akkor nincs miért szorongást érezni a szülés miatt.

Piroska és a nagyanyja valójában nem halnak meg, viszont két­ségtelenül újjászületnek. Ha van olyan téma, amely központi jelen­tőséggel bír a tündérmesékben, az a magasabb szinten való újjászü­letés témája. A gyermekeknek (de a felnőtteknek is!) hinniük kell abban, hogy elérkezhetnek a létezés egy magasabb szintjére, ha képesek megjárni a fejlődés megfelelő lépcsőfokait. Azok a történetek, amelyek szerint ez nemcsak hogy lehetséges, hanem nagyon valószínű, rendszerint hatalmas vonzerőt gyakorolnak a gyerme­kekre, mert igyekeznek eloszlatni azt az állandó félelmüket, hogy nem lesznek képesek erre az átalakulásra, vagy túl sok veszteség éri majd őket annak folyamán. Az „Őztestvér” történetében például ezért nem szakadnak el a testvérek egymástól az átalakulás után, hanem boldogan élnek, boldogabban, mint korábban; ezért lesz Piroska is megmenekülése után boldogabb, mint azelőtt; és ezért él Jancsi és Juliska is sokkal jobb életet a hazatérés után.

Manapság sok felnőtt hajlamos rá, hogy betű szerint értelmezze a mesék cselekményét; holott ezeket az eseményeket bizonyos kulcsfontosságú élmények szimbolikus megjelenítésének kellene tekinteniük. A gyermek mindezt ösztönösen megérzi, bár kifejezet­ten nem „tudja”. Ha a felnőttek biztosítják róla, hogy Piroska nem „igazán” halt meg, amikor a farkas lenyelte, azt a kisgyermek leereszkedő megnyugtatásnak érzi. Ez ugyanolyan, mintha valaki­nek azt mondanák, hogy a bibliai történetben Jónást nem „igazán” nyeli le a cethal. Bárki, aki hallotta már Jónás történetét, ösztönö­sen tudja, hogy Jónás valamilyen cél miatt kerül a cethal gyomrába: azért, hogy jobb emberként térhessen vissza az életbe.

A gyerekek ösztönösen tudják, hogy amikor Piroskát lenyeli a farkas – éppúgy, ahogy sok más mesehős megtapasztalja a halált egy időre –, ez nem a történet végét jelenti, hanem egy elkerülhetetlen fázist a hősnő fejlődésében. A gyermek azt is megérti, hogy Piroska valóban „meghalt”; az a lány, aki engedett a farkas csábításának, nincs többé. És amikor a mese arról beszél, hogy a kislány „kikerült a napvilágra” a farkas gyomrából, a gyermekek tudják, hogy Piros­ka új személyként támadt életre. Hogy ezt az átalakulást a mese meghalás-feltámadás formájában érzékeltesse, arra azért van szük­ség, mert a kisgyermek, bár azt könnyen megérti, hogy a világban a dolgok felválthatják egymást (a jó anyát a gonosz mostoha), a belső átalakulás tényét még nem képes felfogni. A tündérmesék egyik nagy érdeme, hogy a gyermek a mesét meghallgatva ráébred, hogy az ilyen átalakulás lehetséges.

A gyermek, akinek a mese nagy hatást gyakorol mind a tudatára, mind a tudattalanjára, megérti, hogy a farkasnak azért kellett el­nyelnie Piroskát és a nagymamát, hogy azok egy időre elrejtőzzenek a világ elől, hogy ne legyenek kapcsolatban a világ eseményeivel, ne tudják befolyásolni azokat. Ezért aztán a külvilágból kell valaki­nek segítségükre sietnie, és ki más segíthetne az anyán és gyerme­kén, mint az apa?

Piroska, amikor enged a farkas csábításának, és az örömelvet követi a valóságelv helyett, a lét egy korábbi, kezdetlegesebb szint­jére esik vissza. Mint az már szokásos a mesékben, ezt a kezdetlege­sebb szintre való visszatérést a történet hatásosan eltúlozza: Piroska visszatér a méhbe, a születés előtti állapotba; a gyermekek ugyanis szélsőségekben gondolkoznak.

De miért kell a nagymamának is keresztülmennie mindazon, amin Piroskának? Miért „hal meg” ő is, miért süllyed vissza az élet egy kezdetlegesebb szintjére? Ennek a részletnek a magyarázata abban rejlik, ahogy a gyermekek a halálról gondolkodnak: számuk­ra a halál azt jelenti, hogy az illető személy többé nem elérhető, többé semmi haszna. A nagyszülőknek hasznosnak kell lenniük a gyermek számára: védeniük, tanítaniuk, táplálniuk kell; ha erre nem képesek, akkor – a gyermek szemében – visszasüllyedtek a lét egy kezdetlegesebb szintjére. Mivel éppúgy nem képes megbirkóz­ni a farkassal, mint Piroska, a nagymamát is eléri ugyanaz a végzet, mint a kislányt.[8]

A történetből világosan kiderül, hogy bár mindkettőjüket lenyel­te a farkas, se Piroska, se a nagymama nem halt meg. Ez Piroska viselkedéséből is nyilvánvaló: szabadulása után a kislány így kiált fel: „Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában!” Aki fél, az nagyon is eleven: azaz a félelem állapota éppen az ellentéte a halálénak, amikor valaki már nem gondolkodik, és nem érez. Piros­ka a sötétségtől félt: viselkedése miatt elveszítette azt a magasabb rendű tudatosságot, amelynek segítségével a világot érthetőnek és barátságosnak találta. Mint ahogy mindazok a gyermekek, akik tudják, hogy rosszat cselekedtek, vagy úgy érzik, szüleik többé nem védik meg őket, Piroska is úgy érzi, hogy az éjszaka sötétsége veszi körül, annak minden szörnyűségével.

A hős halála – mely nem öregen, tehát az élet beteljesülése után következik be – mind a „Piroska és a farkas”-ban, mind az egész meseirodalomban általában a hős bukását jelképezi. Mindazok ha­lála, akik sikertelennek bizonyultak valamilyen vállalkozásban – például azoké, akik megpróbálták felébreszteni Csipkerózsikát, holott még nem érkezett el az ideje –, azt jelképezi, hogy az illető személy még nem volt eléggé érett arra a feladatra, amelyre meg­gondolatlanul (túlságosan korán) vállalkozott. Ezeknek a szemé­lyeknek még további fejlődésen kell keresztülmenniük ahhoz, hogy vállalkozásuk sikerrel járjon. A mesehős elődei, akiknek nem sike­rül végrehajtaniuk, amit vállaltak, és ezért halállal lakolnak, a tün­dérmesékben a hős korábbi, éretlen megtestesülései.

Piroska, miután megjárta a belső sötétséget (a farkas gyomrá­ban), megérik rá, hogy befogadja és értékelje az új világosságot, hogy jobban megértse azokat az érzelmi tapasztalatokat, amelyeken úrrá kell lennie, de azokat is, amelyet kerülnie kell, mert még nem tud megbirkózni velük. Az olyan történetek segítségével, mint amilyen a „Piroska és a farkas” is, a gyermek kezdi felismerni (legalábbis tudatelőttes szinten), hogy csak azok az élmények éb­resztenek bennünk olyan ellentmondásos érzelmeket, melyekkel nem tudunk megbirkózni, amelyeken még nem tudunk úrrá lenni. Mihelyt megtanulunk bánni ezekkel a tapasztalatainkkal is, nem kell többé félnünk a farkastól.

Ezt bizonyítja a mese utolsó mondata is: Piroska nem ígéri meg, hogy soha többé nem kockáztatja meg a farkassal való találkozást, vagy hogy soha többé nem megy egyedül az erdőbe. Ellenkezőleg: a mese vége arra figyelmezteti a gyermeket, hogy a problematikus helyzetek kerülése nem a helyes megoldás. Piroska csak azt fogadja meg, hogy „.. .Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta.” Ez hát a Piroská­ban lezajlott belső vita eredménye; ezek után – ráadásul a farkassal való, nyugtalanító találkozás emlékével a tudatában – Piroska szem­besülése saját szexualitásával, amikor már elég érett lesz hozzá – és amikor már anyja is helyeselni fogja –, egészen másképp fog lezajla­ni, mint egyébként történt volna.

A fiatal lánynak voltaképp szüksége volt rá, hogy egy időre – anyja és tulajdon felettes énje parancsa ellenére – letérjen az egye­nes útról, ezáltal válik lehetővé, hogy személyisége a szervezettség magasabb fokára jusson. Tapasztalatai meggyőzték róla: veszélyes dolog, ha átadja magát ödipális vágyainak. Megtanulta, sokkal jobb, ha nem lázadozik anyja ellen, és nem próbálja meg arra csábítani a férfit, hogy az számára még veszélyes oldaláról mutat­kozzon, és ha azt sem engedi, hogy az csábítsa el őt. Helyesebb, ha – ellentmondásos vágyai ellenére – még egy időre igénybe veszi az apa védelmét, és nem az apa lényének csábító oldalára reagál. Megtanulta, hogy helyesebb, ha anyját, apját és azokat az értékeket, amelyeket ők képviselnek, mind mélyebben és mind felnőttebb módon építi bele felettes énjébe, hogy képes legyen megbirkózni az élet során jelentkező veszélyekkel.

A „Piroska és a farkas”-nak több modern változata is van. Igazán csak akkor látjuk, milyen mélyek a tündérmesék, amikor összeha­sonlítjuk őket a mai gyermekirodalom termékeinek nagy részével. David Riesman például összehasonlította a „Piroska és a farkas”-t egy mai gyermekmesével, a Tootle the Engine (Tootle, a mozdony) című történettel, amelyik a „Little Golden Book” című sorozatban jelent meg, és több millió példányban fogyott el. E mese egy antropomorf módon ábrázolt kismozdony kalandjairól szól: a kis-mozdony mozdonyiskolába jár, hogy ha felnő, nagy áramvonalas mozdony lehessen belőle. Akárcsak Piroskát, Tootle-t is figyelmez­tetik, hogy ne térjen le a kijelölt útról. Tootle is kísértésbe esik, hogy elcsavarogjon, mert a kismozdony nagyon szeret a mezőn szép virágok közt játszani. Hogy leszoktassák Tootle-t a csavargásról, a város lakói összefognak, és okos tervet eszelnek ki, melynek végre­hajtásában valamennyien részt vesznek. Amikor Tootle legköze­lebb elcsavarog, hogy kedvenc rétjén sétálgasson a sínek helyett, bármerre fordul, piros zászlót (azaz tilos jelzést) lát; meg is ígéri, hogy soha többet nem tér le a sínről.

E mesét ma úgy tekinthetjük, mint példázatot: hogyan változtat­ható meg a viselkedés olyan stimulusok segítségével, amelyek más­fajta viselkedésre ösztönöznek (ezt jelképezik a piros zászlók). Tootle megjavul, és a történet azzal végződik, hogy Tootle ettől kezdve jól viselkedik, és idővel valóban nagy áramvonalas mozdony lesz belőle. A Tootle... lényegében tanmese, amely arra figyelmez­teti a gyermeket, hogy maradjon az erény keskeny útján. De milyen sekélyes, ha egy tündérmesével hasonlítjuk össze!

A „Piroska és a farkas” emberi szenvedélyekről beszél: orális mohóságról,   agresszióról   és   serdülőkori   szexuális   vágyakról. Az érettebb gyermek kulturált oralitását (a nagymamának vitt fi­nom kalács) állítja szembe az oralitás korábbi, kannibalisztikus formájával (a farkas lenyeli a nagymamát és a kislányt). A tündér­mese nem mutatja éppenséggel rózsás színben a világot: éppen elég erőszakos cselekedettel találkozhatunk benne, beleértve azt is, amely a két nőt megmenti, a farkast pedig elpusztítja: azaz amikor felvágják a farkas hasát, és köveket varrnak bele. A történet azzal végződik, hogy minden egyes mesehős „azt teszi, ami a dolga”: a farkas megpróbál elmenekülni, és halálra zúzza magát; a vadász megnyúzza a farkast, és hazaviszi a bundáját; a nagymama megeszi az ételt, amit Piroska hozott neki; Piroska pedig levonja a maga számára a tanulságot. A felnőttek nem esküsznek össze, hogy rákényszerítsék a megjavulásra a mese hősnőjét – azaz arra, hogy úgy viselkedjék, ahogy a társadalom kívánja tőle. Ez az eljárás tagadná a belülről irányítottság értékét. Korántsem mások változtatják meg Piroskát: ő maga változtatja meg saját magát, tapasztalatai hatására ő fogadja meg saját magának, hogy „.. Soha többé nem térek le az útról...”

Mennyivel hitelesebben mutatja be a mese az élet valódi termé­szetét és saját belső tapasztalatainkat is, mint a Tootle-történet, amely a valóság elemeit pusztán mint kellékeket használja fel: a vonatok sínen járnak, és piros zászlóval lehet megállítani őket. A felszín tehát realisztikus, de a lényeges dolgok valószínűtlenek: sose fog egy város egész lakossága összefogni annak érdekében, hogy egy kisgyermek megjavuljon. És valóságos veszély se fenyege­ti Tootle-t. Tootle-nak kétségtelenül segítenek, hogy megjavuljon: de az ő esetében a fejlődés mindössze annyit jelent, hogy nagyobb és gyorsabb vonat lesz belőle: azaz egy kívülről nézve sikeresebb és hasznosabb felnőtt. A mese nem beszél szorongásról, sem arról, hogy bizonyos kísértések létünkben fenyegetnek bennünket. „Semmi sincs benne a »Piroska és a farkas« komorságából” – írja Riesman –, ehelyett „a város lakói valamennyien részt vesznek a Tootle kedvéért megrendezett csalásban.” A Tootle... mesében sehol nem találkozunk olyan hőssel, aki belső folyamatokat vagy a felnőtté válással együtt járó érzelmi problémákat testesítene meg, hogy a gyermek szembe tudjon nézni a problémákkal, és sikeresen felnőtté váljon.

Amikor a Tootle... végén azt olvassuk, hogy Tootle még azt is elfelejtette, hogy valaha egyáltalán szerette a virágokat, nagyon is könnyen elhisszük. Azt viszont senki el nem hinné, hogy Piroska valaha is elfelejtheti találkozását a farkassal, vagy hogy ezentúl nem szereti a virágokat, vagy többé nem fogékony a világ szépségére. Tootle története semmiféle belső bizonyosságot nem kelt hallgató­jában: ezért kénytelen szájba rágni a tanulságot, és megjövendölni, mi fog történni a továbbiakban: a mozdony ezentúl mindig a síne­ken marad majd, és áramvonalas nagymozdony lesz belőle. Önálló­ságról, szabadságról szó sincs.

A tündérmese tanulságának meggyőző volta magában a történet­ben rejlik, ezért nincs rá szüksége, hogy kijelölje a főhős további életútját. Semmi szükségünk rá, hogy megmondják nekünk, mit fog tenni Piroska később, hogy alakul majd a jövője. Tapasztalatai birtokában ezt majd eldönti ő maga. És az életről és a vágyak veszélyes következményeiről szerzett tapasztalataiból minden me­sehallgató egyaránt okulhat.

Piroska, miután találkozott a benne magában és a külvilágban rejlő veszélyekkel, elveszítette gyermeki ártatlanságát, de cserébe megtanulta azt, amit csak a „kétszer születettek” tudhatnak, azok, akik nemcsak hogy győztesen kerültek ki egy egzisztenciális válság­helyzetből, de azt is felismerték, hogy saját természetük taszította őket ebbe a válságba. Piroska gyermeki ártatlanságának vége sza­kad, amikor a farkas farkasnak mutatkozik, és lenyeli. Amikor kivágják a farkas hasából, Piroska a lét magasabb szintjén születik újjá: ezentúl mind apjához, mind anyjához való viszonya pozitív lesz, nem gyermek többé, fiatal lányként tér vissza az életbe.