Sally Slocum

A gyűjtögető asszony: férfi egyoldalúság az antropológiában (1975)

 

Tudományterületünkön mind ez ideig kevés szisztematikus figyelmet fordítottunk „a megismerés antropológiájára". Míg néhány antropológus az emberi kultúrák sokféleségét kutatva, foglalkozott ugyan általában a megismeréssel, de magát az antropológiai tudást kevesen vizsgálták. A tudás antropológiáját több részterületre oszthatjuk. Először is kézenfekvő az emberi fajok természetének tanulmányozása, melyet Peter Berger „filozófiai antropológiának" nevezett (1967:1-18). Ez mindig is az antropológia elfogadott kutatási területének számított, de oly gyakran lekötött minket a lényegtelen különbségek vizsgálata, hogy magát az emberi nemet elfelejtettük tanulmányozni. Másodszor kérdés az, hogy, hogy miként is „ismerünk meg" bármit -mit fogadunk el „bizonyítékként", mi a valóság, mi a racionalitás alapja (Garfunkel 1960), milyen módon gyűjtjük össze az elemzésre váró ismeretanyagot, mi a kulturális és világnézeti különbözőségek hatása arra, amit „tudunk". Harmadsorban, közelről kell megvizsgálnunk az antropológiában feltett kérdéseket, mert ezek mindig meghatározzák és behatárolják a lehetséges válaszokat.

Ez a bizonyos harmadik pont lesz dolgozatom tárgya. Emberi lények vagyunk, akik más emberi lényeket tanulmányoznak, és ebből magunkat sem hagyhatjuk ki. Bizonyos általunk kiválasztott kérdéseket teszünk fel, és nem másokat. Választásunk azon kulturális kontextusban gyökerezik, melyben az antropológia és az antropológusok léteznek. Az antropológia akadémiai diszciplínaként a történelem egy bizonyos szakaszában, elsősorban fehér, nyugati férfiak kutatásainak köszönhetően alakult ki. Kérdéseinket történelmi helyzetünk összetevői és a tudat alatti kulturális feltevések alakítják.

Figyelembe véve az antropológusok többségénél adott kulturális és etnikai hátteret, nem meglepő, hogy a diszciplína nem tekinthető tárgyilagosnak. Ugyanakkor történnek utalások arra, hogy elkezdődött ezen szelektív vakság alapos felülvizsgálata. Például a Current Anthropology (1968) folyóiratban Kathleen Gough és Gerald Berreman rámutat a tanulmányozandó népesség és problémakör kiválasztását érintő politikai és gazdasági feltevések tudatalatti ösztönzőire. Az Egyesült Államokban a [End pg. ] nehezen kezelhető kisebbségi csoportok a róluk szóló antropológiai tanulmányokban - mint például Vine Deloria Custer Died for Your Sins című müvében - fellelhető jellegzetes elfogultságra hívják fel a figyelmet. Mindig bátorítjuk az amerikai kisebbségek tagjait és más „idegeneket", hogy sajátos világlátásuk miatt érdemes antropológiával foglalkozniuk. A felhívásnak egyre többen tesznek eleget. Ahogy tartottunk is tőle, ugyanakkor reméltük is, az új fellépők problémaválasztása, elméletei, módszerei és értelmezései olyan következményekkel jártak, melyek alapjaiban rázták meg az antropológiát.

A nők perspektívája többféle módon is idegen az olyan antropológiában, melyet elsődlegesen férfiak alakítanak és művelnek. A feltett kérdésekben és az adott értelmezésekben egyaránt férfi részrehajlás figyelhető meg. Ugyanakkor ez az egyoldalúság meggátolta a tudományágnak mint az „emberállat tanulmányozásának" (magától értetődő okokból nem akarom „a férfi tanulmányozásának" nevezni) teljes kifejlődését. Igyekszem rámutatni a nyugati férfi elfogultságára a homo sapiens evolúciós kérdésének újra felvetésével kapcsolatban, egészen főemlős őseinktől kiindulva. Különösen a Sherwood Washburn és C. Lancester (1968) kidolgozta „a férfi mint vadász" koncepció illetve az ehhez hasonló elképzelések állnak munkám fókuszában. Kritikám remélhetőleg túllép a férfi egyoldalúság problémáján, mely kérdésfeltevésünk behatárolásával tudásunkat is korlátozza.

Bár a férfi egyoldalúság más területeken is megmutatkozik, az emberi evolúció témája kiválóan alkalmas téma célom eléréséhez, mert a hozzá kapcsolódó elgondolások és következtetések meglehetősen kevés adatra támaszkodnak. Ez esetben a rejtett feltételezések és a találgatások mögött megbúvó előfeltevések még jobban megmutatkoznak. A férfi befolyás nemcsak a kis számú adat értelmezésében, hanem magában a nyelvhasználatban is kifejezésre jut. Túl gyakran hangzik el az „ember" (man) szó olyan félreérhető módon, hogy lehetetlen megállapítani, vajon férfira vagy általában emberi lényre tehát férfira és nőre egyaránt utal-e. Valójában gyanítható, hogy sok antropológus fejében az „ember" szó feltehetően a férfit jelenti, és pontos szinonimája a „hímnemű egyednek". [End pg. 183]

A nyelvhasználat ilyen kétértelműsége különösen nyilvánvaló 'a férfi mint vadász' koncepcióval foglalkozó írásokban.[1] Washbum és Lancaster egyértelműen kijelentette, hogy jellegzetesen a férfiak vadásznak, és a vadászat sokkal jelentősebb az egyszerű gazdasági tevékenységnél, mivel a legtöbb általunk emberi karakternek tartott tulajdonság okozati összefüggésben van a vadászattal. Azt mondják, hogy a vadászat teljes cselekvésminta és életmód: „A biológia, pszichológia és a szokások, melyek a majmoktól megkülönböztetnek bennünket - mindezen tulajdonságokat a régi idők vadászainak tulajdonítjuk" (1968:303). Ezen gondolkodásmódot a logikus végkifejletig követve, egyet kell értenünk Jane Kephart megállapításával:

 

„Mivel csak a férfiak vadásznak, és a faj pszichológiáját a vadászat alapozta meg, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a nők alig emberi lények. Nem illeszkednek a faj alappszichológiájába, melynek lényegi eleme az ölni, vadászni, végezetül pedig a saját fajtabelieket megölni tudás képessége. Az elgondolásban éppúgy benne foglaltatik a férfiak agressziója, mint a női egyedek feltételezett passzivitása és egyúttal kizárása az emberi fejlődés fő áramlatából.”(1970:5)

 

Koncepciójuk - miszerint a vadászat fontos a férfiak számára - igazolására Wash-burn és Lancaster rámutat arra, hogy sok férfi még ma is vadászik, noha már nem gazdasági szükségből. Utalnék rá, hogy sok mai férfi golfozik, hegedül vagy kertet művel: ezekre csakúgy, mint a vadászatra kultúrájuk tanítja meg őket. Ha a survival bizonyítékként való használatával akarjuk a kulturális evolúció egyik fontos tényét demonstrálni, akkor a modern antropológus Tylor koncepciójánál alkalmasabb elképzelést nem találhatunk.

Tekintet nélkül státuszára a vadászatot, mint maradványt a nők kizárásával tipikusan férfi aktivitásnak tekintik. Mint már említettük, erre a szigorúan hímnemü tevékenységre alapulnak a pszichológia, a biológia valamint emberi fajunk szokásai. Ám az olyan teória, amely az emberi faj felét mellőzi és figyelmen kívül hagyja, csak kiegyensúlyozatlan lehet. A vadászó férfi elmélete nem csupán felemás, hanem arra enged következtetni, hogy az alapvető emberi alkalmazkodást a férfiak ölés és vadászat utáni vágya jelentette.[2] Ez azon túl, hogy túlzott fontosságot tulajdonít az agressziónak, amely végeredményben az emberi életnek csak egy tényezője, még a kultúrát is az ölésből eredezteti. Tanulmányomban kevésbé egyoldalú értelmezést vállalok fel, amely sokkal inkább érvényes és logikus, valamint reményteljesebb képet ad az emberi evolúcióról. Első lépésként ismertetem a bizonyított tényeket, majd elemzem azok hagyományos olvasatát, végül egy alternatív megoldást ajánlok.

Az adatok, melyekkel dolgoznunk kell, régészeti leletekből és fosszíliákból valamint az élő, nem emberi főemlősökre és az emberi lényekre vonatkozó tudásanyagból állnak. Mivel feltételezzük, hogy a homo sapiens előember ősei a ma élő nem emberi főemlősökhöz hasonló karaktereket hordozó őslényből folyamatosan fejlődtek, a legfontosabbnak tűnik annak vizsgálata, hogy az emberek nem ember őseiktől miben különböznek, és hogy miben hasonlítanak hozzájuk. A különbségek a következők: hosszabb termékenységi periódus; nehezebb szülés; neoténia- az emberi újszülött kevésbé fejlett világra jöttekor; hosszú, anyai függőséget igénylő gyermeki fejlődés; a testszőrzet hiánya; a nők egész éven át tartó szexuális fogadóképessége, melynek eredménye újabb gyermek lehet, noha még az előzőt szoptatja illetve neveli. Továbbá a felegyenesedett testtartás és a két lábon járás; a nagyobb agy és kifinomultabb agyműködés lehetővé teszi bonyolult szimbólumrendszerek, nyelvek és kultúrák kialakítását, s ennek eredményeképp a legtöbb magatartás tudati kontroll alá vonását; jellemző továbbá az élelem elosztás és végül a családi élet. (A dolgozat célja érdekében a család fogalmát így határozom meg: olyan formáció, amelyben minden egyednek meghatározott felelőssége és kötelessége van egy mindkét nembeli és különböző korú egyedekből álló különleges csoportban. Azért használom ezt a definíciót, mert az emberek számára a család szociális egység, tekintet nélkül a tagjai közt meglévő vagy hiányzó bármely biológiai vagy genetikai kapcsolatra.)

A számos jól ismert fiziológiai hasonlóságon túl a nonhumán főemlősökkel rokon módon ránk is jellemzőek az alábbi ismérvek: társadalmi csoportokban élünk; szoros az anya-gyermek kapcsolat; az érzelmi kötelékek kialakulása; jó képesség a tanulásra; a vele született viselkedés viszonylagos szűkössége; képesség a domináns hierarchiában való részvételre; igen összetett, nem szimbolikus kommunikációs rendszer, amely meglehetősen érzékenyen képes kezelni az egyedek hangulati és érzelmi állapotát, valamint a szociális csoport más tagjaihoz való viszonyulását és státuszát.[3] [End pg. 185] A fosszilis és a régészeti örökség különböző csontokból áll, amelyeket például Ramapithecus, Australopithecus, Homo habilis, Homo erectus névvel címkéznek; valamint kezdetleges szerszámokból, mint például a kőeszközök, melyek sokféle kulturális tradícióra vagy akár a tűz használatára is utalnak stb. Az adatokból meglehetősen pontos következtetéseket vonhatunk le az étkezésre, a testtartásra, a helyváltoztatásra és a koponya űrtartalmának növekedésével összefüggő agyi változásokra, valamint az eszközkészítés képességére és más kulturális alkotásokra nézve. Amióta feltételezzük, hogy az anyagi kultúra komplexitása nyelvhasználatot igényel, a nyelv kialakulásának kezdeti szakaszát valahová az Australopithecus és a Homo erectus közé tesszük.

Ezen adatok ismeretében kezdetét veszi a spekulatív elméletalkotás. Antropológiatanulmányaimat felidézve, a történet valahogy így szól. Valamiféle homályos szelekció nyomására az előember - talán kezeinek élelmiszerhordozásra és szerszámhasználatra felszabadítása érdekében - felegyenesedett és két lábon kezdett járni. A kezek felszabadulása több változtatást tett lehetővé a környezet alakításban illetve a gyűjtö-gető-vadászó élelemszerzés módjaiban. A kéz-szem-agy visszacsatolási folyamatban a koordináció, a hatékonyság és a hozzáértés fejlődött. Az új viselkedésforma adaptív volt, és a szelekciós nyomás az előembert mintegy előre hajtotta a fejlődésben. A táplálkozás megváltozott, amint a hozzáértés mértékének növekedése még több fehérje felhasználását tette lehetővé. A nagyobb méretű agy térnyerésével lehetővé vált az eszközhasználattal és a megszervezett közös vadászattal kapcsolatos információk átadása. Feltételezhető, hogy a megnövekedett agytérfogat következtében jött létre a neoténia — az újszülöttek fejletlensége, a gyermekkori függőség megfelelő növekedéssel párosulva - ami ugyanakkor több időt biztosított a tanulásra, amely szükségessé is vált az ösztönös viselkedésformákban bekövetkezett további redukció miatt, ezért az ösztönös „tudást" fokozatosan szimbolikusan létrehozott tudással kell helyettesíteni.

Itt az a pont, ahol hatalmas logikai űr tátong az elméletben, mivel a nehezen magyarázható kezdetből a neoténián és a megnövekedett agytérfogaton át a történet hirtelen a 'vadászó ember' stádiumba ugrik. Az állításból következik, hogy a gyermekek ellátásának terhével a nők nem tudták követni a szigorú keretek között folyó vadászatot. Ezért „otthon" maradva élelmet gyűjtögettek, mialatt a férfiak kooperatív vadászati technikákat dolgoztak ki, hazahozták a húst az otthon várakozó nőknek és gyermekeknek. Az incesztus tilalmát, a házasságot és a családot (folytatódik a történet) a férfiak közötti nőkért folytatott verseny megszűntetésének szüksége hívta életre. Kialakult ilyenformán a vadászó férfi képe, aki fő támogatója lett a „tőle" függő nőknek és gyerekeknek (más szavakkal látszólag ok nélkül kialakult a nukleáris család). Így a sajátos emberi szociális és érzelmi kötelékek létrejötte a vadász alakjához köthető; a vadászéhoz, aki a megszerzett élelmet hazaviszi, hogy megossza azt az otthoniakkal. Washburn és Lancester szerint a vadászat „férfiak együttműködése, mely számos állatfaj, terület és technikai készség tudására épülő eltervezett tevékenység" (1968:296). Sőt még azt is kijelentik, hogy a művészetek kezdete is felfedezhető a vadászok fegyvereinél. Rámutatnak, hogy a szimmetrikus, kétarcú Acheulian szerszámok a legkorábbi esztétikailag magas szintű ember alkotta tárgyak. Bár nem tudjuk, mire használták ezeket az eszközöket, a szerzőpáros mintegy tautologikusan megállapítja, hogy a tárgyak szimmetriája alapján hajítófegyverekről lehet szó, mivel itt a szimmetria csak akkor jelent eltérést, ha a repülés vonalán a szabálytalanságok eltérítik a tárgyat: „Az is lehet, hogy hatásos gyors fegyvert akartak készíteni, mely gyönyörű, szimmetrikus formát öltött" (1968:298).

Így mialatt a férfiak vadásztak, fejlesztették készségeiket, megtanultak együttműködni, feltalálták a nyelvet, a művészetet, szerszámokat és fegyvereket készítettek — a szegény, függőségben élő asszonyok otthon ültek, egyik gyereket szülték a másik után (amibe sokan bele is haltak), és egyre csak várták haza a férfiakat, hogy hozzák végre a húst. Bár ez a rekonstrukció kétségtelenül eredeti, azt a határozott benyomást kelti, hogy az emberi faj fele - a női nem - nem tett semmit a fejlődésért. Ráadásul számos logikai hézagot fedezhetünk fel, és az elképzelés valahogy kétségessé válik a modern genetika és a főemlősök viselkedéséről való ismereteink fényében.

A vadászat során kialakult illetve továbbfejlődött képességek között tartják számon általában: az összehangoltságot, a kitartást, a jó átláthatóságot valamint a tervezés, a kommunikáció és az együttműködés képességét. Ám még sehol nem láttam bizonyítva, hogy ezek a készségek csak Y kromoszómához kötődve léteznének, illetve csak az Y kromoszóma hatására alakulhatnak ki. Valójában bármely elvégzett felmérés (fiziológiai, alkalmassági, intelligencia stb.) szerint állítható, hogy a nők és férfiak közel azonosan teljesítenek; a variációk az egyéntől és nem a nemi hovatartozástól függnek.

Minden emberi lény génjeinek felét egy férfitől, másik felét egy nőtől kapja, majd a gének találomra keverednek. Lehetséges, hogy egy női egyed összes génjét férfi felmenőitől örökölje, míg egy férfi csupa női őstől kapja azokat. A vadász-koncepció logikája azt hitetné el velünk, hogy a szelekciós nyomás teljesen a férfiakon múlt, a nők pedig csupán visszahúzó erőként voltak jelen fajunk fejlődéstörténetében. [End pg. 187] Az agy méretének és összetettségének gyors növekedése ekképpen csak az emberiség egyik felének tulajdonítható; a női nem fő funkciója az volt, hogy szenvedjen és meghaljon, miközben megpróbált életet adni a nagyméretű aggyal rendelkező fiúgyermekeknek. A téma elfogulatlan olvasata azt sugallná, hogy szelektív nyomás nehezedett mindkét nemre, és hogy valójában nem a vadászat volt az emberi faj alapvető alkalmazkodása, amelyből a specifikusan emberinek tartott jellemzők nagy része származott. A vadászat nem érdemli meg az emberi evolúció rekonstruálásakor neki tulajdonított első helyet, ahogy be is mutatom majd, felkínálván a következő alternatív olvasatot.

Jelenítsük meg a primitív hordát: minden egyén gyűjti a maga eleségét, ugyanakkor a legalapvetőbb emberi kapcsolat az anya-gyermek kötelék. Ez hasonló körülmények közt zajlik, mint a fejlődő előembereknél. Nem tudjuk, a neoténia irányába mi lendítette őket, valamint mitől növekedett agytérfogatuk, de a folyamat kezdetével az alkalmazkodás is elkezdődött. Az egyéni gyűjtögetéstől az egymás közötti táplálék megosztásig tartó folyamat magyarázatánál nem tudunk egyszerűen a vadászathoz ugrani, mivel a vadászat nem képes megmagyarázni saját eredetét. Logiku-sabb feltételezni, hogy a gyermeki függőség periódusa hosszabbodni kezdett, és az anyáknak növelniük kellett a gyűjtögetés hatékonyságát csecsemőik ellátása érdekében. A már akkor erős anya-gyermek kötelék még hosszabb időre kitolódott, fokozva a szociális kapcsolatok mélységét és kiterjedtségét, s így hozzájárult az élelem megosztásának kialakulásához.

A férfi elfogultság egyik példája, ahogyan a kisgyermekes nőket a táplálkozás terén teljes függőségben ábrázolják a férfiaktól. A modern vadászó-gyüjtögetőknél (még a legszélsőségesebb körülmények között élőknél is) az asszonyok rendszerint elegendő mennyiséget gyűjtögetnek ahhoz, hogy magukat és családjukat ellássák. Ezekben a csoportokban a gyűjtögetés biztosítja az élelem javát, és nincs okunk feltételezni, hogy ez a pliocénban vagy a korai pleisztocénban másként lett volna. A modern csoportokban nők és gyermekek egyaránt gyűjtögetnek és kis állatokra is vadásznak, habár rendszerint hosszabb vadászatra nem vállalkoznak. Ily módon egy előemberekből kifejlődő hordában is feltételezhetjük, hogy gyűjtögettek és talán kis állatokra is vadásztak, és az anyák egészen hatékonyan gyűjtögettek, hogy magukat és utódaikat ellássák.

Ugyanúgy egyoldalú és egészen valószínűtlen feltételezni azon minta korai és gyors kialakulását, mely szerint a férfi felelős a „saját" asszonyaiért és gyermekeiért. A legtöbb főemlős csoportban, amikor egy nőnemű egyed termékenységi korba ér, maga kezdeményezi a nemi kapcsolatot, illetve jelzi készenlétét arra. Az elképzelés, miszerint egy férfinek nagy szerepe lenne egy nő „kiválasztásában" és később a hosszú távú ellenőrzésben felette és kicsinyei felett pusztán modern találgatás, mely nem történhetett volna meg a korai emberi életben. (A szexuális ellenőrzés nők feletti erőszakkal vagy azzal való fenyegetéssel modern kitalációnak tűnik. A főemlősöknél a nőstényeket nem lehet megerőszakolni, mert ők maguk akarják a kapcsolatot a termékenységi időszak alatt, és a főemlősök hímnemű egyedei úgy tűnik, nem kísérlik meg máskor az egyesülést a fiziológiai állapottól függetlenül.) Valójában úgy tűnik, nincs okunk feltételezni, hogy a férfi-nő párkapcsolat hosszú fejlődési folyamat eredménye lenne. A tartós monogámia meglehetősen ritka minta még a mai társadalmakban is - úgy vélem, különösen nyugati férfi elfogultság feltételezni ennek létezését már az ősközösségi társadalomban. Desmond Morris és mások sokat vitáztak arról (1967), hogy miként fejlődött a férfi-női párkapcsolat azáltal, hogy a test elülső felére kerültek a szexuális jegyek, valamint az arc szerepének fontosságáról a kommunikációban és az arc-arccal szembeni párosodás kialakulásáról. Ezt az érvet felesleges az első helyen említeni, mert a feltételezés, miszerint a szemközti párosodási helyzet a „normális", a „természetes", sőt a leggyakoribb pozíció az embereknél a történelmi bizonyítékok erősen megkérdőjelezik. Sokkal valószínűbb, hogy a párosodás pozícióit azután találták fel, miután más okokból a párkapcsolat már kialakult.

Az emberi evolúció során a férfi-női szexuális párkapcsolatnál sokkal logiku-sabb lenne egy másfajta, ideiglenes, inkább társulási viszony. Sőt, ez még a modern emberi mintát is pontosabban mutatja be, miszerint a domináns férfiak (főnök, vezető, bátor harcos, jó vadász, stb.) párosodnak a domináns nőkkel (ivarérett, termékeny, fiatal és szép, gazdag, stb.) változatos időperiódusokban. A szexuális partnerek cseréje állandó és elterjedt. Nem tudjuk, mikor kezdődött a nők egész éven át tartó termékeny korszaka, de ez a változás nem szükséges feltétele a család kialakulásának. Nem kell, hogy az apaközpontúság fogalmával vagy a férfi-nő kapcsolat illetve a házasság bármely formájának kialakulásával igazoljuk a család vagy akár az élelemmegosztás megjelenését.

A gyermeki függőség meghosszabbodott időszaka megerősítette és elmélyítette az anya-gyermek kapcsolatot: a korai családok nőkből és gyermekeikből álltak. Ezekben a csoportokban a rokoni kötelékek is növekvő fontosságot nyertek. A legáltalánosabb és feltehetően a legrégibb incesztus tilalom anya és fia közt alakult [End pg. 189] ki; még a fejlett majmok között is találunk példát az ilyen elkerülésre. Ez logikusan az anya-gyermek családból eredeztethető: ahogyan a gyermek fejlődése időben hosszabbodott, és a szexuális érettség elérése kitolódott, az anya már nem volt képes gyermek kihordásra, mikorra fia ivarérett korba ért. A főemlősök nagy részénél megfigyelt másik tényező működéséhez hasonlóan feltehetőleg az ősembernél is csak a domináns férfiaknak volt hozzáférhetősége a törzs termékeny női egyedeihez. Így egy fiatal, érett fiúnak még sok ideig kell felfelé küzdenie magát a férfiak közti hierarchiában ahhoz, hogy hozzájuthasson az asszonyokhoz. Az ezzel töltött idő hossza növeli esélyét arra, hogy anyja már ne legyen fogamzó képes korban.

Az élelemmegosztás és a család az anya-gyermek kapcsolatból fejlődött ki. A nagy állatokra való vadászati technikák csak később jelentek meg, miután ez a családi minta megszilárdult. Mikor a vadászat elkezdődött, és a felnőtt férfiak húst hoztak, hogy elosszák, a legvalószínűbb átvevők először anyáik, majd testvéreik voltak. Tehát a vadász nem feleségével vagy szexuális partnerével osztotta meg a húst, hanem azokkal, akik korábban vele osztották meg élelmüket - nevezetesen az anyával és a testvéreivel.

Gyakran utalnak arra, hogy az első szerszámok valójában a vadászok fegyverei voltak." A mai ember annyira hozzászokott a szerszámok és fegyverek gondolatához, hogy mindnyájan könnyen el tudjuk képzelni, amint az első emberszerű lény követ vagy bunkósbotot ragad. Mindamellett nem tudjuk még, mire használták a kézi baltához hasonló első kőeszközöket. Az is elképzelhető, hogy egyáltalán nem fegyverek voltak, hanem a gyűjtögetés segédeszközei. Tudjuk, hogy az élelmezésben a gyűjtögetés már jóval az állati protein megjelenése előtt fontos volt és később is az maradt. A csontokat, botokat és kézi baltákat gumók és gyökerek kiásására és a keményebb növények aprítására is tudták használni. Ha ezen eszközöket nem szerszámoknak és fegyvereknek, hanem kulturális találmányoknak tekintjük, akkor új nézőpont kínálkozik. Úgy gondolom, a két legkorábbi és legfontosabb kulturális találmány egyike az a tartóeszköz, amelyben a gyűjtögetett holmit tárolták, a másik az a [End pg. 190] vállszíj vagy háló, amelyben a csecsemőt vitték. Ez utóbbi különösen fontos lehetett a testszőrzet elvesztése és az újszülött megnövekett tehetetlensége miatt, hiszen a gyermek képtelen lett volna megkapaszkodni anyjában. A két eszköz elkészítéséhez számos anyagot - irhabőrt, erős faágakat vagy emberi szőrzetet - használhattak. Ha sikerült a gyermeket biztonságosan az anya testéhez rögzíteni, akkor a nő sokkal hatékonyabban végezhette munkáját. Ha már a gyermekek cipelését is megoldották, annak technikáját az élelmiszerek szállításában is tudták alkalmazni. Sőt ebből eredően másfajta kulturális találmányok is születtek: vágó és zúzó eszközök az eleség előkészítésére, sőt még fegyverek is. A modern vadászó-gyűjtögetők között, tekintet nélkül szegényes anyagi kultúrájukra, az élelmiszer és a gyermek szállítására használt eszközök mindig fontosak.

Elsődleges kiindulópont a 'Vadászó Férfi' vitában az, hogy a férfiak közötti ösz-szehangolt vadászat tevékenysége több készséget feltételez a társas kapcsolatokban és a kommunikációban, és így szelekciós nyomást gyakorolva a nagyobb agytérfogat kifejlődéséhez vezetett. Véleményem szerint a hosszabb gyermekkori függőség, a nehezebb szülések és a hosszabb termékenységi időszak is nagyobb mértékű szociális szervezést és kommunikációs fejlettséget követelt - nagyobb nyomást gyakorolva a megnövekedett agyméret kialakulására anélkül, hogy a vadászatot hoznánk fel magyarázatként. A gyermek elválasztása után az élelmezés megoldása, az újonnan kialakuló összetettebb szociális - érzelmi kötelékek kezelése, az alaposabb gyűjtögetés köré szerveződő új készségek és kulturális vívmányok - mind nagyobb agyállományt igényeltek. Túl nagy figyelmet szentelnek a vadászattal kapcsolatos készségeknek és túl keveset a gyűjtögetéssel és a gyermekek felnevelésével együttjáró praxisnak. A hatékony gyűjtögetéshez szükség volt az egyes növények megtalálására és felismerésére; némi éghajlati és földrajzi tudásra; valamint az élelem szállítására illetve elkészítésére alkalmas eszközökre. A modern vadászó-gyűjtögető csoportokban ez a tudás elképesztően összetett, jól fejlett és a kultúra fontos része. Cipelni a kíváncsi, energikus, de még gyámoltalan gyermeket meglehetősen nehéz és erőt próbáló. Nem csak vigyázni kell rá, de meg kell tanítani a szokásokra, veszélyekre, és a csoport tudását is át kell adni neki. A korai ősembereknek még csak kialakulóban lévő kulturális eszközeik és szimbolikus kommunikációjuk miatt a fiatalok felneveléséhez még több jártasságra volt szükségük. A szelekciós nyomás a jobb értelmi képesség, és a nagyobb agyméret kialakulására sok irányból hatott.

Számos vita folyt arról, hogy a férfiak vadászattal kapcsolatos összefogását az követelte meg, hogy ezzel csökkentsék a nőkért folyó verseny intenzitását. Úgy vélem, a verseny koncepciója erősen eltúlzott. A jelenséget könnyen lehetne kezelni [End pg. 191] a szokásos módon - mint a főemlősök esetében, ahol a csoporton belül a hímek státusza alapján alakulnak ki a kapcsolatok - és nem szükséges különösen erőszakosnak vagy extrémnek ábrázolni. A hímek közti együttműködés ősi magja már a főemlősök közt is létezik, amikor öszszefognak, hogy megvédjék a csoportot a ragadozóktól. Az ilyen veszélyek a szavannákon élők között és a hosszú gyerekkori függőség miatt még erőteljesebben jelentkeznek. A fokozott férfi agresszivitás kialakulásának biológiai gyökerei után kutatva, sokkal gyümölcsözőbb lenne azt védelmező mechanizmusként és nem feltételezett vadászösztönként értelmezni. Ugyanis a főemlősök közötti egyetlen megjelenő munkamegosztás szerint a nőnemű egyedek gondozzák a gyermekeket, a hímnemű egyedek pedig megvédik a csoportot a ragadozóktól. A férfiak kooperációra és agresszióra való hajlamának lehetősége ebben a védő funkcióban rejlik.

A vadászatnak az emberi evolúció elsődleges tényezőjeként való hangsúlyozása eltorzítja az adatokat. Egyszerűen túl nagy az ugrás ahhoz, hogy valami közbeeső változás nélkül jussunk a főemlős egyéni gyűjtögetőktől a szervezett vadászó-elosztó mintáig. A nagyvadak szervezett vadászata csak azután fejlődhetett ki, hogy a neoténia és a megnövekedett agyméret kialakulása elkezdődött. Ugyanakkor a nagy állatok vadászata logikusabb fejlődést mutat, mivel abból az összetett változásrendszerből nőtt ki, amely tartalmazta a gyűjtött javak elosztását az anyák és gyermekek között, a szociális kötelékek erősödését, az agytérfogat növekedését valamint a gyermekhordozásra, az élelemszállításra és előkészítésre kifejlesztett kulturális találmányok megjelenését. A szervezett vadászat feltétele nem csak a készségek fejlődése volt a szociális kapcsolatok és a kommunikáció terén, de meg kellett várnia az „otthoni bázis" kialakulását is. Nehéz elképzelni, amint a legtöbb felnőtt hímnemű egyed egy csoportban elmegy vadászni, és a nőket meg a gyermekeket hátrahagyják a ragadozók támadásának kitéve, anélkül hogy valamiféle kommunikációval ne intézkednének védelmükről, vagy legalább ne mondanák: „ne aggódjatok, két nap múlva jövünk". Amíg a kommunikációs készség ki nem fejlődött, addig feltételeznünk kell, hogy vagy az egész horda együtt kelt útra, hogy együtt vadásszon vagy a férfiak egyszerűen nem mentek nagy közös vadászatokra.

Az összehangolt közös vadászat kialakulásának elsődleges feltétele a megfelelő agytérfogat. Ha egyszer a nagyobb agy kifejlődött, a vadászattal kapcsolatos készségek részt kaptak a jobb agyműködést célzó szelekciós visszacsatolási folyamatban a többi kulturális vívmánnyal és más, például a gyűjtögető készségekkel együtt. A vadászat magában nem bizonyíték az emberi fejlődés egyetlen szakaszára sem.

Az antropológia egyik alapvető feltevése mindig is az volt, hogy fajunk ismertetőjegye a szimbólumalkotásra való képesség: viselkedési és interakciós formákat hozunk létre, valamint szerszámokat, amelyekkel megműveljük és alakítjuk a környezetünket. Ha úgy magyarázzuk az emberi természetet, hogy az a férfiak vadászni és ölni vágyásából fejlődött ki, akkor mintha az egész antropológiát megta-[End pg. 192]gadnánk. Fajunk a kultúra létrejötte által maradt fenn és tudott alkalmazkodni, ennek viszont csak egy része a vadászat. Gyakran állítják, hogy a vadászatot a fajok „természetes" adaptációjának kell tekintenünk, mert az emberi történelem idejének mintegy 9/10-én át tartott.

A 'vadászó ember' periódusa nem a vadászat iránti természetes hajlandóság miatt tartott ilyen hosszú ideig - ahogyan a komputer-programozás vagy a hegedülés illetve az atomháború sem - hanem mert a történelmi körülmények lehetővé tették. Tudományunk elsődleges előfeltételét mellőzzük, ha nem ismerjük el, hogy a „férfi" semmivel sem kevésbé természetszerűen vadász, mint golfjátékos, mivel a szimbólumalkotás megjelenésével fajunk bármely adaptáció szükséges ökológiai életterével rendelkezik, és ily módon mindenféle alkalmazkodás lehetségessé vált. (Kephart, 1970:23)

Az antropológiában a 'vadászó férfi' koncepciójának hosszú ideig elhúzódó befolyása a tudomány területen uralkodó férfi részrehajlás megnyilvánulása volt. Ez a tendencia érvényesül abban is, ahogy egyenlőségjelet tesznek a „férfi" (man), az „ember" (human) és a hímnemű (male) fogalmak közé. A kultúrát pedig szinte kizárólag férfi szempontból nézik: a férfi viselkedésformákra keresnek példákat feltételezve, hogy azok megfelelő magyarázattal szolgálnak, míg az emberi faj másik felét, a női nemet szinte teljesen elhanyagolják. Továbbá a férfi fensőbbséget az „ideális" nyugati, modern mintából szűrik le, amelyben egy férfi a tőle függő feleségét és gyermekeiket támogatja.[4]

Bármely diszciplína alapját nem a kapott válaszok, hanem a feltett kérdések képezik. A tudás antropológiájának gyakorlataként ez a tanulmány egy egyszerű kérdésből indult ki: mit csináltak a nők, mialatt a férfiak vadásztak? A kérdés feltevése csak akkor vált számomra lehetővé, amikor politikailag tudatosult bennem, hogy nő vagyok. Társadalmunkban olyan a férfiak tekintélye, hogy egy nő az antropológiában vagy más hivatás terén csak akkor érdemel figyelmet és tiszteletet, ha a férfiak által fontosnak vélt kérdésekkel foglalkozik. Habár szakmánkban évek óta nők is jelen vannak, ritkán érzékelhető bármilyen különbség saját és a férfi antropológusok írásai között. Ahhoz, hogy antropológussá legyen valaki, férfi szempontból kell [End pg. 193] megtanulnia gondolkodni, és így nem is meglepő, ha a nők is ugyanolyan kérdéseket tesznek fel, mint a férfiak. De a politikai tudatosság a nőknél, a feketéknél, az amerikai indiánoknál vagy bármely más csoportban az elbizakodott előfeltevések újra-vizsgálatához és átértékeléséhez vezet. Nehéz küzdelem a konvencionális bölcsességekkel vitába szállni, és tanulmányom egyszerűen csak a kezdet. Az itt bemutatott férfi egyoldalúság az antropológiában éppúgy valós, mint a fehérek elfogultsága, vagy a középosztályé, vagy a tudományágban jelentkező akadémiai látásmódé. Feladatunk antropológusként, hogy létrehozzunk egy „az emberi fajt tanulmányozó tudományt" - mintegy szembehelyezkedve az eddigiekkel vagy inkább megcáfolva, sőt talán felhasználva egyedi elfogultságainkat és egyedi perspektíváinkat a cél érdekében.

Fordítóra: Kruzslicz  Ilona

 

[1] Az antropológusok által használt specifikus nyelv feminista kritikája különösen erőteljes volt, és elsősorban Saphir-Whorf feltevésére utalt, miszerint a nyelv több helyen, egymástól független centrumokban jött létre. Ez a gondolat az amely 1930-as években terjedt el, és a legtöbb amerikai antropológus többé-kevésbé elfogadta. A primitív „férfi" és a vadászó "férfi" gondolata különösen alkalmas célpont volt. Washburn és Lancaster elmélete szerint a vadászat volt az ősemberek legjelentősebb tevékenysége, és hogy a legfontosabb emberi adaptációk a két lábon járás, a nyelv ennek következtében alakultak ki. Ez az elgondolás utat talált a populáris kultúrába, ahol még mindig igen népszerű elképzelés. Ugyanakkor a hatvanas évek kutatásai kimutatták hogy a vadászó férfi viszonylag elenyésző szerepet játszott a modern vadászó-gyűjtögetők szükségleteinek ellátásában.

[2] Washburnon és Lancasteren kívül a hatvanas évek népszerű etológiai és evolúciós teóriái előkelő helyet szántak az agressziónak. Az etológus Konrad Lorenz On Agression (1966) és Robert Ardrey African Genesis (1961) című népszerű müvei is ezt erősítették. E munkák többé-kevésbé elhanyagolva a nők szerepét, az emberiség evolúciós fejlődésében elsődlegesnek tartották a vadászat és az agresszió jelentőségét.

[3] Érdekes megjegyeznünk, hogy a 60-as évek főemlős-etológiájának nagy része, különösen melyre Ardrey műve is épül, alapvetően elhibázott. Főleg Zuckerman és Dart munkáiból származott a tévedés, mivel az 1920-as években Zuckerman a londoni állatkertben egy mesterségesen összeállított majomcsapat viselkedésének megfigyeléséből vonta le következtetéseit. Természetesen a vadon élő állatok viselkedése nagyon eltér az állatkerti csapatétól. Dart, az anatómus és paleontológus minimális bizonyítékok ismeretében arra következtetett, hogy az előemberek fa és csont fegyvereken alapuló, gyilkos kultúrában éltek.

[4] Slocum azon véleménye, miszerint még az antropológiában is tendencia, hogy az ember és a férfi kifejezés közé egyenlőségjelet tesznek, természetesen nem túlzás. Vegyük figyelembe C. F. Hockett 1973-as Man's Place in Nature (A férfiember helye a természetben) című antropológiai írását, melynek fejezet címei: „A vándorló férfi", „A beszélő férfi", „Az istenfélő férfi". „A birtokló férfi" és így tovább.